Nem azért félek az AI-tól, hogy elveszi a munkámat. Hanem azért, hogy elveszi a könnyű feladataimat.
Sokat beszélünk mostanában digitalizációról, mesterséges intelligenciáról, automatizálásról. Arról, hogy mennyi mindent meg tud helyettünk csinálni egy rendszer, mennyi időt spórol, mennyi hibát tud kiküszöbölni, és persze arról is, hogy vajon melyik munkakörök változnak meg teljesen néhány éven belül.
Én könyvelőként egészen közelről látom ezt az átalakulást.
És furcsa módon nem az ijeszt meg benne, amire elsőre gondolnánk.
Nem attól félek, hogy az AI elveszi a munkámat.
Hanem attól, hogy elveszi azokat a feladatokat, amelyeket már olyan könnyedén végzek, hogy szinte észre sem veszem őket.
Amikor a rutin tényleg az ujjaidban van
Több mint húsz év könyvelői rutin után vannak feladatok, amelyeket nem kell különösebben átgondolnom.
Az adatrögzítés például ilyen.
Nem azért, mert jelentéktelen feladat, hanem azért, mert az évek alatt annyiszor elvégeztem, hogy kialakult hozzá egy olyan rutin, amit már nehéz lenne pontosan elmagyarázni.
A kezem tudja, melyik billentyű után melyik következik. Tudom, hol van az adat a bizonylaton, mire kell ránézni, mit kell ellenőrizni. Nem keresgélek a képernyőn, nem gondolkodom minden egyes mozdulaton.
Ha valaki mellettem áll, előfordul, hogy ő még a szemével keresi a számlán az adatot, én pedig közben már rögzítettem.
Ez nem különleges képesség.
Ez húsz év.
Ez rutin.
Ez az a pont, amikor egy szakmában bizonyos feladatok már egyszerűvé válnak, még akkor is, ha egy kezdő számára egyáltalán nem azok.
És most jön a digitalizáció, az automatizálás és az AI, majd teljes nyugalommal közli:
„Köszönjük, ezt már nem feltétlenül neked kell csinálni.”
Hát köszönöm szépen. Pedig ebben már egészen jó voltam. 😄
A könnyű munka eltűnik
A könyvelőirodákban az adatrögzítés már most is teljesen más, mint néhány évvel ezelőtt.
Egyre több adat érkezik digitálisan. Egyre több rendszer olvas, felismer, továbbít, összepárosít. Ami régen hosszú, manuális munka volt, az ma sok esetben ellenőrzési feladattá válik.
És ez alapvetően jó.
Sőt, nagyon jó.
Nem azért dolgozunk, hogy egész életünkben ugyanazokat a számokat gépeljük egyik rendszerből a másikba. Ha ezt egy gép gyorsabban és pontosabban megoldja, akkor nyugodtan tegye.
Csakhogy közben történik valami érdekes.
Eltűnnek azok a feladatok, amelyekben már kényelmesek voltunk.
Azok, amelyekhez nem kellett különösebben nagy szellemi erőfeszítés.
Azok, amelyeket egy mozgalmas napon is szinte automatikusan el tudtunk végezni.
És ezzel együtt eltűnik egyfajta szakmai komfortzóna is.
A tegnapi nehéz feladat ma már könnyű
Az AI egyik legérdekesebb hatása szerintem az, hogy folyamatosan arrébb tolja a „könnyű”, „nehéz” és „lehetetlen” feladatok határát.
Ami néhány éve még nehéz volt, abból ma egy megfelelő rendszerrel vagy AI-eszközzel néhány perces feladat lehet.
Amit korábban lehetetlennek gondoltunk, ma már lehet, hogy csak nehéz.
És amire ma azt mondjuk, hogy bonyolult, arra néhány év múlva valószínűleg azt mondjuk majd:
„Ja, ezt mindenki így csinálja.”
Pontosan ez történt rengeteg technológiával.
Ma már senki nem csodálkozik azon, hogy a telefonjáról utal pénzt, videóhívást indít vagy lefotóz egy dokumentumot és pillanatok alatt elküldi.
Pedig ezek közül több néhány évtizeddel ezelőtt még futurisztikus elképzelésnek tűnt volna.
Az AI ugyanezt a folyamatot gyorsítja fel.
Nagyon.
És akkor mi marad nekünk?
Szerintem itt kezdődik az igazán érdekes rész.
Ha a rutinfeladatok csökkennek, felszabadul valamennyi idő.
Legalábbis elméletben. A vállalkozói gyakorlat persze ismeri azt a különleges természeti jelenséget, amikor egy felszabaduló órára körülbelül három új feladat jelentkezik. 😄
De mégis.
Ha kevesebb időt kell rögzítéssel, másolással, keresgéléssel és manuális adminisztrációval tölteni, akkor több idő maradhat arra, amihez ténylegesen ember kell.
Gondolkodásra.
Tanácsadásra.
Döntések előkészítésére.
Ügyfelekkel való beszélgetésre.
Folyamatok fejlesztésére.
Új szolgáltatások kialakítására.
És akár kreatív munkára is.
Nekem személy szerint ez az AI egyik legizgalmasabb lehetősége.
Nem az, hogy kevesebbet dolgozhatok.
Hanem az, hogy másmilyen munkát végezhetek.
De ehhez nekem is változnom kell
És itt érkezünk el ahhoz, amit én valóban veszélynek látok.
Nagyon könnyű lenne azt mondani:
„Remek. Ezt már megcsinálja a program.”
Aztán:
„Ezt is.”
Majd:
„Ezt is.”
És közben szépen lassan hátradőlni.
Csakhogy ha a technológia fejlődik, én pedig nem fejlődöm vele, akkor nem az AI fog lehagyni.
Én maradok le.
A valódi kihívás számomra ezért nem az, hogy megtanuljam, melyik gombot kell megnyomni egy új rendszerben.
Hanem az, hogy új rutinokat alakítsak ki.
És ez ötven felett ugyanolyan kényelmetlen tud lenni, mint húszévesen. Talán egy kicsit kényelmetlenebb, mert közben az ember már pontosan tudja, milyen jó érzés olyan dolgot csinálni, amelyben húsz év rutinja van. 😄
Egy új területen viszont megint kezdő vagyok.
Próbálkozom.
Hibázom.
Visszamegyek.
Újrakezdem.
Megtanulok új fogalmakat.
Kiderül, hogy amit tegnap már majdnem értettem, annak ma lett még három új változata.
Ez nem mindig kényelmes.
De valószínűleg pontosan ez a lényeg.
Unalom vagy felfedezés?
Szerintem most sok szakmában elérkezik majd ez a választás.
Ha a technológia leveszi rólunk a rutinfeladatok egy részét, két dolgot tehetünk.
Örülünk annak, hogy kevesebb dolgunk van, és lassan belesüppedünk a kényelembe.
Vagy azt mondjuk:
„Rendben. Akkor nézzük meg, mire tudom használni azt az időt és energiát, ami felszabadult.”
Én szeretném a másodikat választani.
Mert elképzelhető, hogy vannak olyan készségeink, amelyekről még mi magunk sem tudunk.
Egyszerűen azért, mert eddig nem volt rájuk idő.
Ha valaki napi nyolc-tíz órát rutinfeladatokkal tölt, nem biztos, hogy kiderül róla, milyen jó lenne oktatásban, tartalomkészítésben, fejlesztésben, tanácsadásban vagy akár teljesen új szolgáltatások kialakításában.
Lehet, hogy a digitalizáció nem egyszerűen munkát vesz el tőlünk.
Lehet, hogy helyet csinál valami másnak.
Nekünk most az a dolgunk, hogy a nehézből könnyűt csináljunk
Tulajdonképpen egész szakmai életünk során ezt csináltuk.
Megtanultunk valamit, ami először nehéz volt.
Gyakoroltuk.
Hibáztunk.
Újra megcsináltuk.
Aztán egyszer csak könnyű lett.
Rutin lett belőle.
Most pedig a technológia ezeknek a rutinoknak egy részét átveszi.
Ezért új nehéz feladatokat kell keresnünk.
Megtanulni őket.
Dolgozni velük.
És idővel azokból is rutint kialakítani.
Aztán valószínűleg megérkezik egy újabb AI, és közli:
„Köszönjük, ezt is megoldom.”
Mi pedig kezdhetjük elölről. 😄
Talán nem is az a kérdés tehát, hogy az AI elveszi-e a munkánkat.
Hanem az, hogy mit kezdünk azzal a térrel, amit felszabadít számunkra.
Belesüllyedünk a kényelembe?
Vagy kíváncsiak maradunk?
Én szeretném azt hinni, hogy az utóbbi.
Mert ha a könnyű feladataimat valóban elviszi az AI, akkor nekem egy dolgom marad:
keresni új nehéz feladatokat, és azokból is könnyűeket csinálni.
Megugorjuk ezt?
